Kövek Csiszolása

A drágaköveket leginkább két gyakori módon csiszolják, vagy egybefüggő íves felületet alakítanak ki rajtuk (cabochon) vagy pedig síklapokkal (fazettákkal) látják el.

A gyémánt, anyagszerkezetéből adódóan csak fazetták kialakításával munkálható meg. A kő felszínéből kialakított lapok célja, hogy a kő a ráeső fényt több irányba verjék vissza, vagy a fényt a kő belsejébe vezessék. A kő megmunkálása során, a kő saját jellemzőit figyelembe véve alakítják ki a formáját és felületét, ezáltal egyes esetekben eltüntethetőek apróbb hibák (felhők, piké) és a csiszolt kő tisztább lesz, mint csiszolás előtt.

A leggyakoribb csiszolási formák:

  • briliáns (kerek)
  • smaragdcsiszolás (csapott sarkú téglalap)
  • princess (négyzet)
  • ovális
  • Marquise vagy navette (hegyes ovális)
  • körte
  • szívalak

 

Emellett úgynevezett fantázia csiszolások is léteznek, általában gyengébb minőségű gyémántok vagy különleges sajátosságok miatt alakítanak ki ilyeneket.

A briliáns-alak:
A síklapú csiszolás legfontosabb alakja a briliáns. Ennek többféle formája ismeretes, de lényegében mindegyik ugyanazokból a részekből áll. Az alak az oktaéderből vezethető le, amelynek felső részét erősebben, alsó részét pedig csak egészen kis mértékben vágják le. A normális briliánsalak részei a következők:

felső rész vagy korona (crown)
középső rész vagy rundiszt (girdle), a briliáns karimája vagy öve
alsó rész vagy pavilon (pavilion).
Az egész alak összesen 58 lapocskából azaz fazettából áll:

korona
1 tábla
8 csillagfazetta (star)
8 főfazetta (kite)
16 felső rundisztfazetta
pavilon:
8 pavilonfazetta
16 alsó rundisztfazetta
1 kalett (a kalett a briliáns hegye, ide egy apró fazetta kerül)
A kiszámított méretek pontos betartásával készült briliáns az úgynevezett ideális briliáns, amelynek rundisztja kerek s a szokott briliánsformáktól abban is különbözik, hogy az alsó lapocska, a kalett, hiányzik és a rundiszt éles.

A normális és ideális briliánsformán kívül még két briliáns létezik. Az egyik az úgynevezett amerikai briliáns, amelyen a táblalap kisebb, a fazetták száma nagyobb, mint a normális és ideális briliánson. Ezt 1919-ben Michael Tolkowsky alkotta meg. A másik, az ugyancsak Amerikából származó az úgynevezett jubileumi briliáns. Ennek egyáltalában nincs táblalapja, a koronát 48 fazetta alkotja, melyek közül nyolc a kő tetején egy csillagot alkot. A jubileumi briliánst a 20. század briliánsának is szokták nevezni, mivel a század elején fedezték fel.

A gyémántcsiszolást Európában a 14. század óta ismerik. Addig a kő egyetlen megmunkálása a természetes kristálylapok fényesítéséből állott. Ilyen például a Nagy Károly köpenyének csatjába foglalt úgynevezett csúcsos kő, amely az oktaéder lapjaiból áll. Később már néhány fazetta csiszolásával egész egyszerű formákat alakítottak ki, így a kő felső és alsó részére egy-egy táblalapot és négy-négy fazettát csiszoltak.

A tulajdonképpeni gyémántcsiszolás megindulása Ludovic Van Berquem (15. század) nevéhez fűződik, aki a szimmetrikusan elrendezett fazettákat először használta. Nagy fellendülés következett a 17. század közepén, amikor Mazarin bíboros Párizsban csiszolóműhelyt létesített. A róla elnevezett csiszolási alak már megközelítette napjaink briliánsformáit. Még tökéletesebb a velencei Vincent Peruzzi által megalkotott briliáns (17. század vége), amelyből a mai ideális alak előfutára.

A briliánscsiszolásnál az anyagveszteség általában nagy: a nyers kő súlyának fele, sokszor kétharmada is elvész. Értékesítés szempontjából azonban a veszteség nem nagy, mert a hasításnál, vágásnál eleső kisebb darabok tovább értékesíthetők, csiszolhatók, sőt a legkisebb szilánk és a por is felhasználható.

Napjainkban Európában az 1939-ben megalkotott úgynevezett Eppler-briliánst tartják számon etalonként. Skandináviában 1969-ben vezettek be külön formát, mely enyhén eltér az amerikai briliáns formától. Ezen felül használatos még az 1951-ben megalkotott Parker-briliáns valamint az 1972-ben megalakotott Eulitz-briliáns.

Rozetta-alak:
Jóval kisebb az anyagveszteség a gyémántnak ma szokásos másik csiszolási alakján, a rozettán, amely azonban fényhatás tekintetében meg sem közelíti a briliánst. A rozetta alul sík lapban végződik (kolett), felső részét hat háromszög alakú lap, az úgynevezett korona alkotja, amely köré a 18 lapból álló oldalsó rész csatlakozik, úgyhogy a kő teteje 24 lapból áll. A kolett alakja tizenkétoldalú sokszög.

A rozettának is több változata ismeretes. Az alapvető alak az úgynevezett teljes hollandi rozetta. A fél hollandi rozettán az oldalsó rész lapjainak száma kevesebb, összesen 18 fazetta alkotja a követ és a kolettje hatszögű. A kétszeres rozetta (rose recoupée) 36 lapocskából áll, mégpedig vagy úgy, hogy a koronát 6, az oldalsó részt 30 vagy pedig a koronát 12, és az oldalrészt 24 lapocska alkotja. További változatok a keresztrozetta és a kettős rozetta valamint az antwerpeni rozetta.

Fantázia-alak:
A szokásos formákon kívül a kő speciális alakja vagy felhasználási módja szerint a gyémánton még néhány más csiszolási alakot is használnak, melyeket általában fantázia-alakoknak neveznek. Ilyen a marquise, melyet az oktaéder egyik éle irányában megnyúlt kristályokból lehet az alak és anyag legelőnyösebb kihasználásával csiszolni. A pendeloque vagy cseppforma csak az egyik irányban nyújtott, a másik oldalon félkör alakú. Különösen azok a kristályok alkalmasak erre a csiszolásra, amelyek valamelyik kristálytani tengely irányában megnyúltak. A függeléknek szánt gyémántokat körte alakú briolettnek csiszolják, amely sorokban elhelyezett apró háromszög alakú fazettákból áll. Ide sorolható a félbriliáns is, amely olyan briliáns, melynek az alsó része hiányzik, tehát tulajdonképen rozetta, alul sima lappal, de a tetején briliáns csiszolással. A lapos táblákká torzult oktaéderkristályokból csiszolják a vékony, úgynevezett portréköveket. Ezek vékony lemezek, a szélükön körül apró fazettákkal s értékes apró miniatűrök beüvegezésére szolgálnak.

A csiszolás:
A csiszolás megkezdése előtt a kedvezőtlen alakú köveket részben hasítás, részben fűrészeléssel kedvezőbb alakúvá formálják. A briliánsforma kiindulásául a legmegfelelőbb az oktaéder s mivel az oktaéderlapok irányában a gyémánt kitűnően hasad, ez az alak hasítással előállítható. E célból a kristályt megfelelő állványra ragasztják s azután a hasadás irányában, tehát az oktaéderéllel párhuzamosan egy másik gyémánttal barázdát karcolnak rá. A barázdába ezután éles vésőt vagy kést illesztenek s erre erős kalapácsütést mérnek, mire a kő a kívánt irányban elhasad. Az esetleges felületi hibás részeket is így távolítják el. A hasítással nyert oktaédert kopje-nak, a természeteset pint-nek nevezik. A hasításnál nagy gondot fordítanak arra, hogy az értékes anyagból semmi se vesszen el, ezért az egész műveletet ólommal vagy sárgarézzel bélelt kis szekrényke fölött végzik.

Ha a kristály olyan kifejlődésű, hogy hasítás által nem nyerhető csiszolás céljára a legjobban felhasználható alak, vagy ha a kristály iker és egyáltalában nem hasítható, akkor fűrészeléssel történik a kristály feldarabolása és csiszolásra való előkészítése. A fűrészelésnek nemcsak az az előnye a leköszörüléssel szemben, hogy nagy időmegtakarítást jelent, hanem az is, hogy a lefűrészelt rész egész marad és tovább feldolgozható kisebb briliánsnak. A fűrészelést öt cm átmérőjű, 0,02-0,07 mm vastag foszforbronz korong segítségével végzik, amely percenként 5-6000 körülforgást végez. A fűrészelendő gyémántot fémtartóba erősítik, amely két oldalról fogja a követ. Ezt a tartót azután emelőkar végéhez erősítik, úgyhogy a kar súlya a követ a koronghoz nyomja. A korongot olajjal nedvesített gyémántporral kenik. A fűrészelést rendesen kicsit vastagabb koronggal (0,06-0,07 mm) kezdik, amíg barázda nem keletkezik s azután vékonyabbal folytatják (0,02-0,03 mm). A fűrészelés mindig olyan irányban történik, amelyben nincs hasadás. Mivel maga a fűrészelés már tisztán mechanikai munka, egy munkás rendesen több fűrészgép munkáját kísérheti figyelemmel. Egy egy-karátos kő keresztülfűrészelése körülbelül 8-10 óráig tart. Nagyobb kövek átvágása sokszor napokat vesz igénybe.

A hasítás és fűrészelés után következő lépés a kő alakjának nyers kialakítása, elsősorban a csúcsok és élek leköszörülése. Azelőtt e munkát teljesen kézzel végezték, ma már 90%-ban ezt is géppel csinálják. Az eljárás lényege az, hogy két nyélbe erősített gyémántot egymáshoz dörzsölnek, természetesen a lehulló értékes gyémántpor összegyűjtésére szolgáló megfelelő dobozka felett. A kézzel való megmunkálásnál ilyenkor már az egyes lapocskák nyers kialakítását is elvégzik.

Az alak kidolgozása után a gyémánt tulajdonképpeni csiszolása következik. E célra a csiszolandó követ először is megfelelő tartóba erősítik. Ennek régebbi alakja félgömb alakú réz- vagy bronzcsészécske, amelyet ólom-ónöntvény tölt ki, úgyhogy ez kúpszerűen kiáll a csészéből. A csiszolandó követ a kiálló öntvény végébe oly módon erősítik be, hogy az öntvényt lángon megolvasztják, a puha anyagba belenyomják a követ, majd vízben hirtelen lehűtik, mire a fém összehúzódik s a követ szilárdan tartja. Az újabb tartó kapcsokkal ellátott acélcsésze, amelynek a közepén kis állványszerű nyél van, úgyhogy az erre helyezett kő csavarokkal a kapcsok közé szorítható, a megerősítés tehát minden ragasztóanyag nélkül történik. Mindkét fajta tartó alsó végén fémnyél van, amelynél fogva az úgynevezett csiszolófogóba erősíthető. A fogót a csiszolókorong felett a munkaasztalra erősített fémállvány tartja és a követ a fogóra helyezett vas- vagy ólomsúlyok nyomják a koronghoz. Egy csiszolókorongra egymással szemben rendesen két fogót helyeznek a nyomás egyenletes elosztása céljából. A gyémánt csiszolására vízszintesen forgó acélkorongokat használnak. A csiszolóanyag olajjal átitatott gyémántpor, amelyet a korongra kennek s a csiszolás folyamata alatt folyton pótolnak.

A csiszolókorongnak egyenletes és a lehető legnagyobb mértékben való kihasználása céljából, a korong közepétől öt cm távolságra helyezik először a követ, úgyhogy ebben a távolságban a korongon a csiszolt felület szélességének megfelelő úgynevezett csiszolási gyűrű keletkezik. Ez a gyűrű bizonyos használat után a kikopás folytán csiszolóerejét elveszti s ekkor közvetlenül mellette egy másik gyűrűben csiszolnak mindaddig, míg az egész korong el nem használódik.

A briliánsnak szánt kőre a nyers előkészítés után először a táblát, majd a kalettet csiszolják rá. Azután következik 4-4 lapocska csiszolása egymással szemközt a felső és az alsó részre, majd ezek közé egy-egy lapocska elhelyezése és így tovább.

A csiszolás folyamata alatt a gyors forgás és erős nyomás következtében a kő és maga az egész tartó erősen felmelegszik. Ilyen felmelegedett állapotban a gyémánt csiszolhatósága nagyobb, de a beolvasztott tartók használatánál előfordulhat az, hogy az ólom-ónöntvény a hő következtében megolvad és a kő meglazul. Ezt időnként vízben való lehűtéssel akadályozzák meg.

A fényezés:
A gyémánt fényesítése a csiszolással együtt történik ugyanazon a korongon erre a célra fenntartott, olajos gyémántporral bekent gyűrűn, amelyet azonban csiszolásra még nem használtak. A fényesítésnél a por utánpótlása nem szükséges. Amint egy lapocska csiszolása készen van, rögtön következik a fényesítése, a tartónak a fényesítő gyűrűre való áthelyezésével, úgyhogy a gyémánt csiszolása és fényesítése tulajdonképpen egyszerre megy végbe.

A csiszolás és fényesítés elvégzése után a gyémántot tisztítás céljából rendesen királyvízben vagy kétharmadrész kénsav és egyharmadrész salétromsav keverékében körülbelül negyedóráig főzik, majd vízzel és alkohollal leöblítik és megszárítják.

Kapcsolat